A beharangozó már megvolt korábban itt a blogon, most elérkezett a lemezbemutató ideje is. Két, U2 rajongók által is szeretett zenekar, az egyik keresi korábbi Énjét, a másik szeretné megtartani, fejleszteni identitását, kérdés sikerül-e nekik? 

Kezdjünk a Keane-el, akik annak idején többek között U2 feldolgozásokkal léptek fel Lotus Eaters néven. Az angol kvartett 4. stúdióalbuma jelent meg 'Strangeland' címmel, amivel megpróbálják visszaidézni a régmúlt sikereket. Ugyanis a Keane háza táján az igazán ütős slágerek elmaradtak az utolsó albumon (és a közben kiadott EP-ről is hiányzott). Tehát tettek egy hangzatos vissza a gyökerekhez kijelentést, amivel a saját vállukra is nagy súlyt raktak, mivel nem csak a rajongóknak, hanem saját maguknak is meg kell felelniük. 
Nálam a legjobban bevált módszer egy új zenekar vagy egy album megismerésének egy hosszú utazás. Persze vannak ennél egyszerűbb módok is az új zenék magunkévá tételének, de nekem így megy. Ugyanis egy jó buszos túrára kiválogatom az adott időszakban kedvenc zenéimet, de ügyelek arra, hogy addig hanyagolt, de ígéretes darabokat is felrakjak, ha már meguntam a többit. Egy ilyen éjszakai út során sikerült újra közelebbi kapcsolatba kerülnöm a zenekarral. Nem, nem a Night Train albumukat hallgattam meg, hanem a szinte tökéletes 'Under The Iron Sea'-t. Tehát, amikor olvastam a banda nyilatkozatait az új albumról, egyből ez a lemez ugrott be, hogy mennyire jó lenne ha a fele pörgős, életerős dalokkal teli és egy lassúbb meditálós számokkal operáló anyagot hallhatnánk. Aztán kijött a 'Silenced By The Night', a többszöri meghallgatás bizonyítottan javítja a dal erejét. Ezzel el is lőtték a puskaport, ez a legjobb dal. Van egy olyan sejtésem, hogy a Keane keresi a titkos talizmánt, az örök igazságot. Túl tökéletesre akarták csiszolni a dalt, viszont az eredmény majdnem csúfos lett, középtempós kicsit nyálas dalocska, mégis a plazában meghallva borsódzott egy kicsit a karom vasárnap. Élőben eszméletlen jól fog szólni, kicsit gyorsítva, pörgősen, az tutter.

A második kislemez dal a 'Disconnected', aminek szintén remek zongora témája van, hagyjuk még érlelni a fülünkben. Az album többi részén megtaláljuk a tipikus Keane-es balladákat is, de az én nézetemben életerős és igazán ütős dal nincs a lemezen. Összességében sikerült a Keane-nek visszanyúlni a korábbi évekhez, azonban a kezük mindössze a legutóbbi 2008-as albumukig ért. A nagy slágerek a tarsolyban maradtak, de megkapjuk az összefogó képet az eddigi munkásságukról. Az új anyag ettől függetlenül nagy siker a briteknél, első helyen áll a lemezeladási listákon (az össze Keane lemez megszerezte a No. 1. pozíciót), tehát nem fogtak mellé a hangzással. Lehet énekelni szobában, esőben, de a legjobban a megtelt sportcsarnokokban fog szólni ez a hangzás. Az új taggal hozott basszusgitár hangzása nagyon jól jött a zenekarnak. Mégis felteszem a kérdést, hol van az a Keane, amely felvette az első 2 albumot? Várjuk őket itthonra is fellépni, és persze a következő albumot is nagy lelkesedéssel fogom várni. 3/5

A másik támadó klón az ausztrál 'The Temper Trap'. Stílusukra szintén nagy hatást gyakorolt a U2. 2009-ben jelent meg a debütáló lemezük, rajta a világot többször körbefutó 'Sweet dispostion' és még csomó, a szintiket és a gitárt remekül ötvöző dallal. The Edge is oda volt a 'Conditions'-ért, nem csoda, ő is előszeretettel veszi elő a zongorát a dalok szinesítéséhez. A zenekar megismeréséhez nem tudok konkrét történetet, mint a Keane esetében, egy azonban biztos, tavaly ilyenkor szerettem meg őket. Szóval nagy várakozás itt is, a 'Rabbit Hole' már bemutatásra került itt a blogon is. Ez a dal simán elférne az előző anyagon, sőt szerintem egy lemaradt dal, mert az új albumba kevésbé illik, mint a régibe. Ez egy tipikus 'The Temper Trap' nóta, minden ismertetőjegy fellelhető, lassan induló, előtérbe tolt énektéma, himnikusság, katarzis a dal végén. Nekem egyből megtetszett, nem bántam volna, ha a többi dal is hasonlít az ismert hangzásvilágra. Azonban nekik sem sikerült megugrani a korábban felállított mércét, a kislemezdal (Need your love) egyszerűen gyenge, nem értem mit akartak vele elérni. Csalódást az biztos sikerült.

Van még említésre méltó szám, ilyen a 'Trembling Hands', egy jó Keane cover is lehetne. A 'London's Burning'-et a tavalyi zavargások ihlették. Egy dolog, ami eldönti, hogy tetszik-e vagy nem. Az énekes, Dougy Mandagi hangja. A korábbi fejhang már a múlté. Inkább torokból énekel és ez már nem szól olyan jól. Egyelőre úgy állnak nálam, mint a 'White Lies', egy albumos együttes szintjén, akiknek nem sikerült a második dobás, amivel bebetonozzák magukat a legjobb együttesek közé, pedig a Rabbit Hole és a Trembling Hands igazán jó számok. A Keane-el ellentétben a következő lemezükre már nem leszek kíváncsi. 2/5

Akárcsak az azonos című Star Wars film, ez a két album is gyengécskére sikeredett, egyelőre nem ők fognak a U2-hoz felnőni

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.