A u2.com-on található interjú fordítását olvashatjátok alant Bono és The Edge véleményét kérdezték a 2011-es zenei felhozatalról, trendekről.
Folytatás tovább mögött

Milyen előadók vagy albumok hagytak nyomot bennetek az elmúlt 12 hónapban?
EDGE: Szerintem Bon Iver új lemeze emlékezetes volt, a 'new folk' és a kísérletezős zene szinjeinek kombinációja elkülöníti a többi előadótól. Nagyon imponáló és erőteljes, de ugyanakkor eléggé innovatív is. A The Florence and the Machine és lemezük, a Ceremonial is ide sorolható.
Van egy skandináv banda, a nevük I Break Horses, nagyon szeretem a Hearts lemezüket. Érződik a hatása a Cocteau Twins és a Sigur Ros formációknak, de mindeközben látod a képsorokat magad előtt, 'organikus' és benne van az elektronika fíling is, eléggé friss szaga van. 
Aztán, ott van a Foster The People. Összetételében erőteljes és tematikailag is ott van, ötletekkel, amelyek tisztán lényegre törőek. Imádom az 'El Camino'-t is a The Black Keys-től és egy másik zenekart, Edward Sharpe and The Magnetic Zeros, az új albumuk neve Up From Below, amely olyan őrült cirkusz hatású, tele életerővel és hülyéskedésekkel. Olyan amikor beelmész egy búcsúba, az ízek, a szagok és a hangok benne vannak a lemezben.

Úgy látszik számodra ez egy jó év volt zenei fronton?

EDGE: Nagyszerű év volt. A dolgok mindenféle irányba elmozdultak. Nincsenek egységes kultúrális mozgalmak, amikre mindenki hivatkozhatna, hanem számos különböző gondolat van, amely mind nagyon izgalmas. A legérdekesebb dolgok véget érnek mielőtt azok bizonyos kettősséggé válnának. (Bármit jelentsen is ez), egy bizonyos belső érvelés hangzik el, mint Bon Iver esetében, vagy Florence and The Machine-nál, vagy éppen a The Black Keys-nél. 
BONO: ...Igen! A The Black Keys, sokkal érdekesebbek mintha The White Keys lenne a nevük.
EDGE:... maradjunk a The Black Keys-nél és akkor nem hibázhatunk. Bármelyik zongorán játszó elmondhatja, hogy majdnem lehetetlen leütni egy"burn note"-ot ha a fekete billentyűkön vagy.
BONO: ... Szörnyű szóviccet mond, inkább nem fordítanám le, egyébként is angolul van értelme...
EDGE: Ott van még az ír énekes, akit kicsit későn fedeztem fel, James Vincent McMorrow
BONO: Ó, igen, 'If I had a Boat', micsoda dal...
EDGE: Az ő vátozata Stevie Winwood 'Higher Love'-jának igazán gyönyürű, ő neki bizos a Malahade-i kastélyból kellett jönnie.
BONO: ... Biztos vagyok abban, hogy semmi jó nem jön Malahide-ból
EDGE: ... Pont erről beszéltem!
BONO: Azt hiszem Edge jó még M83-ból is.
EDGE: ...Igen!
BONO: A 'Hurry Up, We're Dreaming' egy fontos album, de az eggyel korábbit is imádtam, a 'Saturdays = Youth'-ot, ez igazán megfogott engem.
Azt kell, hogy mondjam, most nem akarom az íreket fényezni állandóan, de a 'Fallen Empires' a Snow Patrol-tól is egy különleges album, nagyon szövevényes okok miatt. Furcsa főzemény amiben benne van a klub kultúra és az eksztatikus rock. Én nagyon szórakoztatónak találom a remek dalszövegekkel, amelyek jól illeszkednek az egészhez, végig érzel egy folkos energiát, viszont ezt egy frenetikus, gyors szinten... Ez lefújja az agyamat. Aztán a Coldplay 'Mylo Xyloto'-ja is nagyszerű, egyre jobbak lesznek.
Nekem Gavin Friday 'Catholic' v. felvétele is lenyűgöző alkotás, egyike az év lemezeinek, és a 'Lord I'm Coming' az év dala. A 'This Must Be The Place' c. film bevezetője és zárása, amelynek Cannes-ban volt a premierje, Sean Penn, Frances McDormand és Eve Hewson szereplésével.
Van egy pár kevésbé ismerős formáció is, pl a Burst Apart by The Antlers, elképesztőek. Edge említette korábban Ed Sharp and the Magnetic Zeros-t, a 'Desert Song' nagyon viccesek és egyben jók is. A Bloodless Coup a Bell X 1-től is fantasztikus, és természetesen a Foster The People 'Torches' száma. Pszicgedelikus pop, de szembe megy a mai korral, amiben élünk, érezni az ütős, nagy groove-okat (in real tonic) eredeti alapon. 

Az idei év bővelkedett elbűvölő női énekes-dalszerzőkkel, akik meghatározták az évet, mint Adeletól, PJ Harvey-n át Laura Marling-ig, és sajnos meg kell említeni Amy Winehouse-t is

BONO: Amikor készítettük a No Line On The Horizon-t, találkoztak Polly Harvey-val és beszégettünk költészetről, szerzőkről, katonák, akik megtapasztalták a háborút, ezen kívül ,ég rájöttünk, hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk. Az albuma, az 'England Shakes' egy nagyon erőteljes munka, és látható, már felbukkantak hatására olyan érdekes előadók, mint Lana Del Rey. Természetesen Adele, elképesztő, de Amy Winehouse elvesztése egy tragédia, ami igazán depresszióssá tud tenni, ha túl sokat gondolsz rá.
Amikor a Florence and the Machine fellépett előzenekarként és elfoglalta a U2360 építményét, úgy használta, mint senki más. Micsoda tehetség! Rohangált körbe körbe, és birtokba vette az egészet. Figyelemreméltó teremtés, és az albumuk nagyon kihívó. Még egyet megemlítve, Kate Bush, '50 Words For Snow' dala igazán jó. 
EDGE: És ne felejtsük el Lisa Hanningan 'Passanger' albumát, amely elég különleges

Észrevettetek új irányzatokat a zenében?

BONO: Az nagyon izgalmas, hogy végre a rock zenekar fogalma beleolvad a klubvilágba és kisérletezik hangzásokkal, amik normálisan nem bevált formák az autentikus rock világában, például szintetizátorok, kísérleti hangzások, amiket olyan lemezeken hallhatsz, mint a The Temper Trap-pé. Ez egy izgalmas új hibrid. De nevetségesen elválik még mindig a fehér és a fekete zene, mint különböző zenei irányzatok, remélem 2012 ezt hibás elkülönülést ledönti a két stílus között.

Beszéljünk a Watch The Throne-ról! Mi a helyzet vele?
BONO: Meg kellett volna említenünk ezt korábban, mert amikor Jay-Z velünk turnézott Ausztráliában, Kanye is vele tartott és dolgoztak az új albumukon. Emlékszem, amikor kész lettek, el voltak szállva maguktól, mint egy papírsárkányl, Jay-Z nagyon magabiztos volt benne hogy valami nagyon különlegeset készít. Ami be is igazolódott. 

Mint a PJ Harvey lemez, bár egy teljesen más módon, ez az album volt ami elkapta a korszellemet
BONO: Igen, első az Egyesült Királyságban, első az USA-ban, és azon csodálkozom, hogy mi fog kisülni ebből a depressziós, válságokkal teli gazdasági horrorból, amin éppen keresztülmegyünk. Azon gondolkodom, az előadók hogy fogják mindezt lereagálni. A 70-es évek válsága adta nekünk a punk rock-ot, a The Clash-t, a The Sex Pistols-t. Ezek az évek az emelkedő olajárakról, a recesszióról, a munkanélküliségről szóltak, ebből kaptad azt a dühös zenét, amiben akkora életerő, élni akarás volt, és ebből a harcindította el a mi zenekarunk is. 

Néha a gazdasági válságok élesztik fel a művészetet és a kultúrát, és tudnak remek zenét indukálni.
EDGE: Igen, tudnak, ki tudják tölteni az űrt, nagyon érdekfeszítő látni ahogy a 'new folk' egyre inkább bekerül a fősodorba. Példaként említhetjük a nagy brit albumokat az elmúlt egy évből, és a nagyon ügyes, arany tehetség Adele-t, előtérbe került az intimitás, a 'hand-made', a sajátkezűleg hangszerelt zene, a szobapop, mint a Mumford And Sons, Noah and the Whale, Laura Marling és Bon Iver. Ezt lesz érdekes megnézni ahogy bekebelezi őket a mainstream, szembe mennek a jelenlegi felfordulással, ahol az emberek jogfosztottnak érzik magukat, amikor nem tudják a saját sorsukat irányítani, akkor a dolgok egyre egyszerűbbé, kézzelfoghatóvá válnak, és a hangzás jóval letisztultabbá és nyugtatóvá válik. 
BONO: EDGE, ebben valószínűleg igazad van, talán a zajos, agyonhajszolt, neonfényes médiavilágban ez az intimitás, amiről beszélünk, eléggé radikálisnak tűnhet. 
Említetted Lida Hannigan albumát, én láttam őt játszani pár alkalommal ebben az évben (2011), és azt kell hogy mondjam, lenyűgöző. Karácsony estéjén, Glen Hansard-dal és egy csapat bárddal és trubadúrral felléptünk a Grafton Street-en Dublinban. Énekeltünk a város hajléktalanjainak. Azután visszamentünk abba a szobábaés ott volt egy különleges előadás, ahol felfedeztem azt a nyers tehetséget, amit jó ideje nem hallottam. Damien Rice énekelt egy különleges és szent helyről, utána Mundy, Glen Hansard, Liam O'Maonlai írül énekeltek Declan O'Rourke-kal egy emlékezetes dalt a Galileo-t. Egymásnak adták át a gitárt, tíz trubadúr egy teremben. Nem voltam benne biztos, hogy odaillek ő közéjük, viszont jó volt velük lenni. 
Eljátszottunk pár akusztikus dalt ebben az évben korábban Edge-el. Ott voltunk Steve Jobs megemlékezésen, a Hollywood Bowl-on a Bill Clinton Alapítvány estjén is. Kicsit másként volt hallható pár dalunk, mint például a Sunday Bloody Sunday, vagy A Man and Woman, lecsupaszítva és úgy érzem adtak nekünk valamilyen kulcsot a jövőhöz. 
Éppen 3 albumon dolgozunk, még nem döntöttük el milyen sorrendben jelentetjük meg őket, de a 'The Songs of Ascent'-ben megvan az a fajta gyönyörű intimitás amiről beszélünk. Ez beleilluk ebbe a pillanatba, amelyben van a zenei világ jelenleg, és abba a divatba, amit ezek az előadók képviselnek, akikkel karácsony estéjén zenéltem.

Nem mehetünk el, ha zenéről beszélünk 2011-ben az REM mellett. Ők már útitársaitok több mint 30 éve...

EDGE: Ez a bejelentés tényleg a semmiből jött. Michael-lel voltunk egy héttel előtte és semi jelet nem adott a dologról, ami nagyszerű, mert a rajongóknak akarta elmondani először. Azonban Én azt gondolom, hogy talán pár év múlva fognak még együtt dolgozni valamin. Mi az értelme a szétválásnak hacsak nem az, hogy újra összeálljanak. Önző leszek és azt mondom, szeretném látni még őket, ahogy lemezt készítenek.
BONO: Az a 3 új dal amit a Best Of albumuk végén van, azok 2011 egyik legjobb alkotásaik. Egyikük, a 'Hallelujah' egyszerűen lélegzetelállító, aztán ott van a 'We All Go Back to Where We Belong', ami nekem, újra, az év egyik legjobb dala....
 

u2.com

Következő részben a banda beszél még Steve Jobs-ról, a 360 turnéról, Glastonbury-ről és pár infót is csepegtet a stúdiómunkákról.
Azt olvashatjuk, hogy Edge kicsit otthonosabban mozog a zenei trendek terén, jó látni, hogy belelát a dolgokba. Az látható, mintha belemagyaráznák a Songs of Ascent-be, hogy beleillik a jelenlegi Bon Iver-es, és a többi lassú víz partot mos stílusba. Egy ilyen stílusú éemezt egy mainstram-es U2-s nem tudna megemészteni, ugyanakkor benne van az a kísérletezős hajlam, ami The Edge hitvallásává rögzült, a mindig megújúlás folyamatává. Azt kell hogy mondjam, fogalmam sincs milyen hatást váltana ki, egy ilyen merőben új kisérletezős lemez. Úgy gondolom, olyan éles váltás lenne, mint a Pop, vagy akár a Zooropa esetében. Minden kiadványnak örülünk, amit ők jelentetnek meg, talán célszerűbb lenne a neten kiadni a Songs of Ascent-et, és a zenekar arculatához jobban illeszkedő másik két vagy egy albumra helyezni a hangsúlyt. DE! Ha egy 8/10-es albumot összevágnak a háromból, már akkor is hallelujázni fogunk. Ugyanis szépen lassan 3 év eltelik az előző nagylemez óta, ami csak kevesek szerint volt siker. A turné? Na az volt a siker, de a közönség nagy része nem a Breathe-ért ment ki. Még ennyi év után is mekkora lecke volt az nekik, hogy a NLOTH megjelenése után, csak a turnén váltak teljes egészekké a dalok, hiába dolgoztak rajtuk évekig, túlgondolkodták magukat, és a koncerteken milyen jól szólt (persze egy idő után) a Get on Your Boots, az Unknown Caller, Moment of Surrender, I'll Go Crazy. Ha ezekből merítenek és valóban a megfelelő variánsát pakolják föl a nagylemezre, akkor nem fognak mellélőni, hanem pont beletalálnak a célba, a szívünkbe. 
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.